Ki ne vágyna valami igazán felejthetetlen, különleges élményre a nyaralásán, amire még évek múltán is jól esik visszagondolni, ami megmelengeti a lelkünket, ami semmihez sem fogható?
Tegnap délután 3 órakor elindultunk Stara Baška-ra, (magyarul Öreg, Régi Baška), aminek híres strandjairól már talán ti is olvastatok, láttatok fotókat.
Igaz, az említett partszakasz nem a faluban van, hanem a Camping melletti öbölben, és leginkább hajóval közelíthető meg. Bátrabbak elindulhatnak a főút felől is, de készüljenek éles kövekre, nehéz talajra. Persze – ha már ott vagytok – megéri a szenvedést. 🙂 Mi ezúttal a falu felé vettük az irányt, ami egy meredek sziklafalon terül el. A főút annyira leszűkül, hogy a STARA BAŠKA táblánál 30-as tábla, és egy fekvő rendőr figyelmeztet mindenkit arra, hogy itt bizony jobb, ha leveszi a lábát a gázról a sofőr. 🙂
Lecsorogtunk a kikötőben található fizető parkolóba (itt kell megjegyezzem, hogy ilyenkor még ingyenes a parkolás mindenhol a szigeten), és elindultunk, hogy felfedezzük a kikötőn túli partszakaszt. Elképesztően tiszta víz, hófehér kövek, izgalmas formájú sziklák fogadtak minket, ahogy az olajfák és a zsálya bokrok között sétáltunk. A nap vakítóan sütött, a víz felszínén csillogva csodás látvány volt. A tenger hívogató, apró hullámokkal csábított minket magához.
Cipők, zoknik le, nadrág szára feltűrve, és irány a víz!
Nem mondom, kicsit hideg, de hihetetlenül jó érzés volt, így április közepe felé bokáig lépkedni a tengerben!
Némelyik sziklát olyan formára koptatott a szél és a víz, hogy kényelmesen el tudtunk feküdni rajta, és élvezni a napsütést, a hullámok finom morajlását. Békesség, harmónia, nyugalom! Minden, amire vágytunk, és amit ide költözve megtaláltunk.
Jó ideig feküdtünk a parton. Bodza kutyánk egyre bátrabban merészkedett be a vízbe, mostanra új játékot talált magának. A nagyobb köveket megpróbálja kigurítani a vízből. De az is lehet, hogy érzékelt néhány rákocskát alattuk, és őket akarja elkapni.
Ahogy telt az idő, a nap kezdte narancsosra festeni a falu fölött magasodó, kopár sziklákat. Gyönyörű látvány volt! Ezért úgy döntöttünk, megvárjuk a naplementét. A közelben volt egy magasabb domb, felmásztunk oda. Olajfák és kisebb kövek között botorkálva, temérdek zsálya bokor között igyekeztünk felfelé. Bodza játszi könnyedséggel – mint az errefelé legelésző birkák – ugrotta át a kőfalakat, nekem azért nagyobb kihívást jelentettek, de megérte.
A dombtetőről lélegzet elállító volt a kilátás.
Ott vettem észre egy templom romot, amiből 22 van a szigeten, különböző állapotban, de eltökélt vagyok, és addig nem nyugszom, míg mindet meg nem találjuk. Valószínűleg a szigetre betelepült ferences szerzetesek építhették őket. Legtöbbjük a 4. és a 9. század között épült.
Mire odaértünk, már szinte minden narancsos fényben úszott a lemenő naptól. Nehéz leírni mindazt az érzést, ami ilyenkor elönti az ember lelkét. A végtelen tenger látványa, a csend, amit néha egy-egy birka, vagy sirály hangja tör csak meg, az illatok, mindez egy templom romjainál állva… maga a Teremtés csodája!
