Rajongok az öreg, kicsit romos kőházakért itt a szigeten. Kis falvak eldugott utcáin kóborolva gyakran fedezek fel belőlük párat. Régi idők szemtanui ők, apró ablakaikkal, széles teraszaikkal. Közöttük járva úgy érzem, megállt az idő.
Némelyiknek már csak a falai állnak, a tetőjük berogyott, benőtte a borostyán, vagy valamilyen kúszónövény. Körülöttük elvadult kertek, benne fügefák, olajfák, egy vén diófa.
Vannak olyanok is, amelyeket már újítgatnak, hogy aztán négy csillagos „kuca za odmor”, azaz pihenőház váljon belőle a nyaralni érkező vendégek számára.
És persze vannak lakottak is. Legtöbbször idős emberek élik bennük mindennapjaikat. A ház körüli kis konyhakerteket művelik, tyúkokat, néhány birkát tartanak, és vasárnaponként templomba járnak.
Van egy álmom. Egyszer majd mi is egy ilyen házban fogunk élni. Esténként a hatalmas étkező asztal körül barátok ülnek, hazaiak, helyiek, és egy tál prsut és juhsajt, no meg egy nagy kancsó Zlahtina mellett megváltjuk a világot.
Nyáron a szőlővel befuttatot teraszon sziesztázunk, Bodza kutyánk az olajfák alatt hűsöl. A ház melletti kiskertben paradicsomot, paprikát és mindeféle zöldséget termelek, a sziklák közt levendula, zsálya, kakukkfű, oregánó terem.
Egyszer így lesz. Tudom. Addig pedig gyönyörködöm bennük, és álmodom tovább…
